Ha meggondolom, komoly irodalmi városrész ez, talán az egyetlen Budapest kávéházakra centralizált irodalmi életében. Igaz ugyan, hogy az események, csatározások, ütközetek a kávéházakban zajlottak le (a kártyacsaták a Fészekben), a Krisztinában pedig „csak” laktak és laknak az írók, ám ez annyit jelent, hogy a környezet sokaknak kedvére való. Mielőtt állításomat adatokkal támogatnám, hadd kezdjem egy személyes emlékkel. Már Pestre, illetve Budára jövet, 1914 nyarán a Színkör táján láttam gyakorta bolyongani a legkövérebb magyar írót, Újhelyi Nándort, kit minduntalan pörbe fogtak szeméremsértő regényei miatt. Törvénytelen származását kidolgozott előkelőséggel, skatulyából kivett eleganciával, monoklival és raccsolással ellensúlyozta. Arisztokratikus életelveit Théodore d’Yhcassar néven foglalta választékos irályú csevegésbe (Osvát közölte). Nagyon szép delnő társaságában bolygott, kinek fényképét akkoriban megjelent regénye címlapján láttam viszont.
Csathó Kálmán szerint a Krisztina vidékies jellegét főként a Színkör adta meg, ahol nyaranta Krecsányi Ignác, majd Sebestyén Géza temesvári társulatai játszottak, valamint az, hogy e társulatok egyes művésznői az előadások után is vállalták a szalmaözvegyek szórakoztatását a fent említett kocsmákban és zöldvendéglőkben. Az ifjú Krúdyt vonzotta ez a környezet, „hősei főleg itt, a Budai Színkör körül tevékenykedtek, krónikásuk csak néha rándult át a pesti partra, Feld papához.”
De lássuk a lakosokat, a városnegyed írói demográfiáját. Márai Sándor az Egy polgár vallomásaiban elmondja, hogy bejárva a nagyvilágot, a Krisztinában lelt hazára. Granasztói Pál önéletrajzában írja, hogy ugyanakkor s ugyanúgy járt ő is, ez lett számára „a legotthonosabb hely, mondhatni az egész világon”. Hogy rövid legyek: Moholy-Nagy László, a festőművész, a Mészáros és Gellérthegy utca sarkán lakott, barátai, Barta Lajosék a Lovas úton, a Márvány utcában Kaffka Margit, a Logodi utcában Kosztolányiék, az Attila körúton Babitsék, a Mészáros utcában Marconnay Tibor, az Avar utcában Tersánszkyék, az Alkotásban Tamási Áron. Ma a Gellérthegy utca lakosa Birkás Endre; több regényének, elbeszélésének színterét erre a környékre tette. Kissé tágítva a határokat: a Városmajor táján lakott Angyal Dávid, Basch Lóránt (a Baumgarten-díj kurátora), Zilahy Lajos, ez idő szerint Németh Lászlóék ésMészöly Miklósék. A Németvölgyi úton Szabó Lőrinc, majd barátja, Kodolányi János, utolsó éveiben.
Végére hagytam Szabó Dezsőt, nemcsak mert élete egy szakaszában itt vert tanyát, hanem mert már az első nagyháború előtt komoly irodalomtörténeti események színhelyévé avatta. Az Életeimben bőven, színesen, olykor legendatermő ihlettel ecseteli őket. A Márvány utcában lakó Kaffka Margit vonzotta ide, ő pedig a Nyugat vezérkarát, Adyt, Ignotust, Kaffkát, Schöpflint a tabáni Albecker csárdába, a Krisztina téri Zöldfa vendéglőbe vagy a Philadelphia kávéházba, ahol belviszályaik átmeneti kibékülésekbe oldódtak.
Éjfél után behúzódtunk a kávéház különszobájába. Likőrökre és feketekávéra került a sor. Ady az asztalfőn ült, én a jobbján, balján a főorvos. Másik oldalamra Margit került. Ady már dadogott, de láttam, hogy mámoros mozdulatai dacára egészen eszénél van. (…) Egyszer csak kezébe vette a telt likőrös poharat, és pohárköszöntős pózzal vette sorra a vendégeket. Nyilvánvalóan szándékos túlzással mutatta mámorosnak magát:
– Hát te, Miksa, te egy senki vagy, egy derék senki. Te, Aladár, egyszerű, igen egyszerű ember. – Így ment végig a jelenlevőkön. Mikor hozzám ért, csuklott egyet és elhallgatott. Pedig az volt az érzésem, hogy az egész kör-minősítés azért volt, hogy nekem mondjon valamit. Egy pillanatig tágult szemmel nézett rám. Akkor elejtette a poharat, és dermedt-vidoran elnyúlt az asztal alatt. Világos volt, hogy az Õs Kajánt játszotta meg.”
Az Õs Kaján miatt idézem, minden bizonnyal így történt, s Szabó érezteti, hogy Ady végül is nem bírta kimondani a jóvátevő dicsőítést, mint egyébként szokta.>
Szabó sokszor, s gúnyba burkolt szeretettel szól Kaffkáról és barátságnak nevezhető viszonyukról. (Ugyanis később fennen hirdette, hogy igazi barátja soha életében nem volt.) Kaffka gyakran meghívta magához, kitárulkozott előtte, s fejébe vette, hogy kibékíti Adyval. Végre sikerült:
<„Kaffka Margit látta, hogy Ady és köztem nem éppen májusi a levegő… De az ő női makacsságával mindenképpen össze akart melegíteni bennünket. Ezért Adyt is, engem is meghívott egy délután három órára magához.
Engem valami visszatartott, s csak egy félóra késéssel érkeztem Margithoz. Ady már ott hevert a díványon, és láthatóan ingerült volt, hogy neki kellett rám várnia. Én, mert akkor is sötét pénzügyi felhők kezdtek fölém nehezedni, tréfás elkeseredéssel mondtam:
– Hát nincs már más menekvés, el kell csípnem egy százezer koronás feleséget.
– De csak rente, rente – mondta Ady, amivel azt akarta mondani, hogy a lány tőkéjének évjáradéka legyen százezer korona.
– Nem, nem – feleltem én –, megelégszem azzal, ha százezer korona tőkéje lesz.
Ady elvonta száját:
– Igaz, te, kis tanár, beérheted azzal is.
Aznap, úgy látszik, én sem voltam a legtürelmesebb állapotban, meg véletlenül ezen a délután kivételes kánikulai meleg volt. Nagyon daliásan egyenesre ültem:
– Nézd Bandi, azért, hogy te verseket írsz, semmi okod és semmi jogod nincs rá, hogy pimaszkodj az emberrel. Jegyezd meg, hogy a te versednek annyi szépsége és annyi mélysége van, amennyi szépséget és mélységet én adok neki.
Csodálatos változás ment végbe Adyn. A szemei elhomályosultak és megtágultak, a száján dadogó vonaglások rángottak. Elnémult. De később, mikor hárman a Bristol felé tartottunk, az Alkotás utca szegletén, ahol a későbbi Kis Royal helyén egy kis kertes vendéglőcske állt, fellobbanó kedvvel indítványozta:
– Gyertek, menjünk be egy pohár sörre.
Nem akartuk elrontani a kedvét, bementünk. Elkezdett egy fiatal orvosnövendékről beszélni, aki akkor titkári tétlenséggel ténfergett körötte. Aztán színészies felháborodással mondta:
– És egy ilyen tökkelütött pasas fog egy Szabó Dezsőt, egy Ady Endrét kezelni!
Láttam, hogy az egész történet nekem kiutalt elégtétel volt…”
Tudjuk, sokat villongott Kosztolányival is. Bohuniczky Szefi írja:
„Egy ízben velük vacsorált egy budai vendéglőben. [A Zöldfában lehetett.] Megjelent két fiatal híve, odaültek asztalukhoz, s biztatták Szabót, hogy a dolgot ne hagyja annyiban, végezze ki végképp Kosztolányit.
– Miért végezzem ki? – kérdezte az író.
– Mert Kosztolányi megérdemli.
– Nem mondhatná meg, miért érdemli meg?
– Csak azért, mesterem, mert tehetségtelen.
Szabó Dezsőt elöntötte a düh, a szék is ropogott alatta. Magából kikelten kiabálta:
– Maga tehetségtelen hülye, fogja be a száját és kotródjék azonnal!
Amikor elmentek, Szabó még megjegyezte:
– Engemet megbántott Kosztolányi, de ha én azt írom is, hogy Rilkénél Rilkébb verseket gyárt, azért tudom, hogy nemcsak a legműveltebb, de talán ő a legtehetségesebb magyar író.”
Hasonló esete volt Tamási Áronnal, kit a Szűzmáriás királyfi megjelenése után rútul megmart. Tamási igen tisztelte Szabót: „…az volt a képzeletem róla – írja a Virrasztásban –, hogy egy kis magyar templomban aránytalanul nagy és csodálatra méltó képet látok. Így magamban büszke voltam erre a magyar képre (…) Ez a gyermeki büszkeségem akkor sem hagyott el, amikor, s éppen imádkozás közben, leköpött engem a kép.
Szépen letöröltem és tovább mentem, hogy végezzem mindennapi dolgomat. Aztán jött egy idő, úgy két éve forma, amikor ráadásul a szellemre, megismertem a fizikumot is. Ott ültem kicsi társaságommal a Philadephia kávéházban, s Szabó Dezső, meghallván, hogy az egyik, aki ott ül, az én vagyok, odaüzent nekem, hogy menjek az asztalához, ha nem haragszom. (…) Így történt, hogy odamentem a Szabó Dezső asztalához. Nagyon barátságosan, sőt felállva fogadott…” Ezután a maga fortélyos, cselgáncsos modorában alaposan megcsipkedi Szabót. Nemsokára rá – már nem tudom, ki írta meg, hol olvastam –, ugyancsak a Philadelphiában Szabó egy ifjú híve szidalmazta Tamásit, hogy a mester kedvében járjon. Szabó letorkolta: Tamási Áron az én fiam, én üthetem, de nem engedem, hogy más tegye. Ez 1930 táján történhetett Tamási följegyzése szerint.>
Akkoriban, tudtommal a húszas évek eleje óta a Gellérthegyen, a Szirtes úton lakott, terjedelmes, könyvekkel bélelt lakásban. Magam ugyanakkor a Márvány utcában, a véletlen gyakran összehozott vele, s így akarva-akaratlan kiismertem szokott, változatlan napirendjét. Ez idő tájt (1923–25) a Segítség!-et írta, s nyilván a munka szabta meg rendszeres időbeosztását. Reggel és délelőtt dolgozott, déltájban leereszkedett a Krisztina térre, a Zöldfa vendéglőben megebédelt (ott eszelte ki a hírhedt „Fellner ügyet”), utána átment az Alagút és a Pauler utca sarkán levő Philadelphiába, ennek ablakában ült az esteledő órákig majd mindig magányosan, vagy fogadta – ritkán – hódolóit és ellenségeit, mert barátai nem voltak. Estefelé sétára indult a néptelen Koronaőr utca közepén a Vérmező és a Városmajor felé, s ott eltűnt szemeim elől. Esetleg a Horváth Kert Krisztina körúti palánkja mentén sétálgatott, s gyakran beült az ott levő Palota moziba. Ismerve gyöngéjét, mennyire élvezi hírneve, közismertsége látható jeleit, igyekeztem észrevétetni vele, tudom, kit van szerencsém csodálhatni, valahányszor találkoztam vele az utcán, vagy a Palota moziban, ahol egymaga két ülőhelyet elfoglalt, vagy a Philadelphiában, hová biliárdozni jártam. Ilyenkor kidüllesztette szemét, és olimpuszi ábrázatot öltött. Elevenen előttem áll a kép, amint jól szabott, elegáns, kivasalt ruhában járkál, hátul összefont kezében tartva kalapját, sárga sörényű oroszlánfejét leszegve, peckesen, kidüllesztett mellel. – Mondom, rendszerint magányosan tanyázott a kávéház kirakatában, egyszer azonban Kosztolányival láttam ott. Azért említem, mert nevezetes napja volt, az, amelyen a Kúria nemzetgyalázási pörében enyhe, felfüggesztett, azaz gyakorlatilag felmentő ítéletet hozott: 1924. július 17-e. E pör folyamán történt, hogy Kosztolányi, viszálykodásaik ellenére, az írók nevében, kegyelmi kérvényt akart benyújtani Horthynak, ki azonban nem fogadta. Én Pesten a nap folyamán értesültem a pör kedvező kimeneteléről, s hazamenet kíváncsian néztem be a „Phili” ablakán: Szabó éppen elégedett nevetéssel mondott valamit a mellette ülő, s szintén nevető Kosztolányinak, ki nyilván a jó hírre jött át a Logodi utcából szerencsét kívánni. Szemembe tűnt, hogy Kosztolányi, ki maga is szép szál ember volt, szinte fiúsnak hatott Szabó impozáns, Buddha-szerű figurája mellett. – Evvel zárom a Krisztina irodalomtörténetét.
A negyed, a Vár, Gellért-, Sas-, Márton-, Isten-, Jánoshegy, Rózsadomb karéjában, stílustörés nélkül beillett volna a felvidéki városok sorába, melyek övezetében felnőttem, s ha hozzájuk veszem Esztergomot, Tatát, Győrt, Sopront, Kőszeget, ahol diákkoromban megforogtam, akkor természetes, hogy ezek típusa jelentette szememben „a” várost, és hogy a körúti Pest álpalotasorainak homlokzata mögött megéreztem a balkáni parvenüt. Ám valójában nem ez volt nekem ellenszenves, hiszen élet nyüzsgött benne, fejlődött, alkotott, s mára – szerencsés fekvésénél fogva – fölépítette Európa legszebb fővárosát. (Metropoliszt értek, nem ékszervárost, mint Firenze vagy Salzburg.) De valóban balkáni volt a sznobizmus, amivel a kicsi, elmaradt ország entellektüeljei fővárosukat a világ tetején ragyogó empóriumnak képzelték, s amelynek lakosai illetőségüket láthatatlan rangjelvényként hordták. Holott ugyanekkor viselkedésük minden volt, csak nem civilizált, nem urbánus. Sőt ma sem az.
