TABÁNI TEMPLOM GÖMBPANORÁMA

A templom belső tere: ITT látható

FORRÁSOK

001 . Rexa Dezső -Somogyi Aladár  :   Tabán
002.  Schuler Dezső                         :   Adalékok a Tabán történetéhez
003.  Bölcsics Márta-Csordás Lajos :   Budapesti Krúdy kalauz
004.
005.
006.
007.
008.
009-
010.
011
012.
013.
014.
015.
016.
017.
018.
019.
020.

KRÚDY ELALUDT-MÓRICZ ZSIGMOND NEKROLÓGJA

Krúdy elaludt Írta: Móricz Zsigmond

Még alig tíz napja, tizenkettő. Ennek a szennyes tajtékú mának fodor hulláma összesodorta a csónakunkat, s egymás mellett kötöttünk ki egy füzesben: már a klubban.

Örömmel ültünk össze, mint otthon az úri cserkelők, akik bokorba akasztják a fegyvert, hogy a Tisza-kanyarodóban együtt süssenek nyáron kecsegét.

– Gyulám, Gyulám, szívem reménye – öleltem őt –, mit keresel te itt?

Lehajtotta szomorúfűz-fehér fejét, s kedves dörmögő hangján mondta:

– Semmit.

Hosszú lábait keresztbe vetette, hosszú karjait ölében összerakta, s kicsit maga elé süppedve:

– Nem keresek én itt semmit... Nemigen keresek én már sehol semmit.

Fényes, nagy gömbölyű szemeit rám vetette, nyíri pajkos, ragyogó pillantását rám borította, s mosolyodott, hogy életének e stációját ily sikerülten körvonalazta.

– Még a kártyajárás is rossz az idén... – mondta csöndesen, mintha írná.

Aztán együtt hallgattunk. Hallgattuk az élő morajt, amely hasonlít a nagyapáink méhesének zöngéséhez.

– Mikor voltál odahaza Nyíregyházán – én.

– Nem nagyon régen – élénkült fel kicsit ő. – Elmentem az édesanyámhoz... Jól van... Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti meg a kis földjét, a kis szőlejét. Nem szorul senkire... Más ember, mint én vagyok...Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk...

Hallgattunk.

– Minket elrontott az élet, – szólok.

– Az is lehet, – szól. – De nem Budapest, hanem még sokkal hamarabb valami... Abba a tévhitbe éltünk, hogy mindig vasárnap van...

Géhl Zoltán(1888-1954):Az alvó Krúdy

Néztem, ahogy ott ült. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé. Eldiskurált azzal, aki ő maga volt. Hallgatta azt, amit belőle valaki kibeszélt, s helyeselte a mosolygásával, amit attól hallott, aki neki beszélni szokott, ha szólt, és helyette írni szokott, ha írt. Szindbád, a csodálatos hajós volt ez a valakije. A második énje, aki helyette bolyongott e földi téreken, s ő szerette, hogy oly hűséges hozzá s mindig, mindenhová elkíséri. A múltba és a régmúltba. Távoli vidékekre és a közeli rekettyésekbe. Gyermekkorának podolini ódon klastromába, ahol kisdiák volt, ahol úgy meggazdagodott élményvilága, és ahonnan úgy megnyílt fantáziájának a kapu, északra és keletre és a históriába, ahol vaskesztyűs és öblös csizmás régi vértesek tapodták a várakkal rakott hegyhátakat, meg a harmonika nadrágos saját nagyapja felé, ki vetélytársa lőn Siroki Marikánál, a púderes és hervadozó zongora-tanítónőnél... Meg a nagybátyjánál, aki harminc év után megint csak visszafordult a kökénybokornál a kocsival az útról, mely Simkó Gabriellához visz...

Nézem ezt a csodálatos hajóst, az életbárka romló roncsán, és ráébredtem a szavakra, amiket vetett. És feltűntek előttem az ákácos kis falvak a Nyírségen – nemsokára nyílnak az ákácok a vasárnapi, tisztára sepert kis falvak felett, olyan ömlő és dús virágzással, ahogy csak a Krúdy Gyula fantáziájának édes illatú virágfüzérei nyíltak még.

Néztem és láttam, hogy ott bizony elváltak a hétköznapok és a vasárnapok. Hétköznap a munkaszekér zörög, és a kasza cseng. Vasárnap az énekszó s délutáni templom után az avult öreg kártyák súgnak a kapuk előtt az „úr és paraszt” játékban s a nemzeti csöndes: a „ferbli”, a kúriákon...

És soha úgy ketté nem hasadt előttem a hétköznap és a vasárnap s a múlt és a jelen, mint Krúdy csöndes kis meg jegyzésére a klub setétvörös-posztós asztala mellett.

S szólt:

– Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni... És jól tudtak élni... Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet... Nem tudják, mi a jó falat, a jóízű pihenés és az egészséges jó munka...

– És a szívbeli mulatás, – adtam fel neki a szót, mint a szabolcsi gyermekek fiúkorunkban a tekét, hogy elüsse a jó játékos pajtás.

– Úgy van, – helyeselte örömmel. – Mert mulatás és mulatás közt különbség van... Az öregek mulatása, azfelszabadulás volt, mint a csikó tavasszal, ha kinyílik az idő, ha kieresztik, nagy karikában vágtat szakadásig... Mi már úgy mulattunk, mintha az idegek megbolondultak volna, és elvesztettük volna a féket... De bolond lovak voltunk. Soha hámba, mindig csak a gyepen... „Gyepre magyar”... – szerette mondani szegény Szemere Miklós. Hát mi ki is szakadtunk a gyepre, barátom.

Kisvártatva:

– Nem szeretem én ezt a mai világot... Azt mondják „átmeneti idők”... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt: igaz, ezt az egész életet se tudom, hogy valaha kiköveteltem volna... Protekciót biztosan nem vettem igénybe, hogy megkapjam... Itt se, mióta itt vagyok... Egy protekciót azonban elfogadnék: egy jó kabalát, hogy a kártya jobban szolgáljon... – mosolygott a beszéden, Szindbád mókás duruzsolásán. – Kártya ez az egész élet... egykártyára van fel téve minden... Ez az egy még szórakoztat... Hogy ebben a bolond világban hogy fordul a sors...Bár arra se vagyok kíváncsi: minek örülhet az ember, ha magyar?...

S elpillantott a távolba, komoly és szomorúan mosolygó szemekkel. Szindbád végighajózta emlékei minden folyócskáját, s oda ért vissza, ahonnan elindult.

Felállt, kezet fogott lágy és selymespuha kezekkel, és átevezett a kártyaszobába, hol is átnyújtott tizenhét pengőt egy kollégának, a lapok járása és útmutatása szerinti részletekben... Aztán egy sarokba vonult, ahol csöndesen és békésen elaludt. Ahogyan Gehl mester, csodálatos, ugyanazon estén lerajzolta.

És néhány nap múlva, otthon, csöndes és kellemes ágyában, ugyanolyan békésen, ahogy élt, senkinek zavart nem okozva... örökre...

(Magyarország, 1933/115. /május 21./ 7. p.)

Utolsó fényképek:

Leányával, Krúdy Zsuzsával

Utolsó képek 01

                                                                       Utolsó képek 02

Krúdy a kisasztalnál

A temetési menet 1933 május 18-án, vasárnap

                                           Az Est -lapok nevében Kárpáti Aurél búcsuztatja az írót

                                                    

A kép szélén jobboldalt Krausz Poldi bácsi, a Mélypince Kocsmárosa

Előző kép részlet  közelebbről

KRÚDY ELALUDT-MÓRICZ ZSIGMOND NEKROLÓGJA

Krúdy elaludt Írta: Móricz Zsigmond

Még alig tíz napja, tizenkettő. Ennek a szennyes tajtékú mának fodor hulláma összesodorta a csónakunkat, s egymás mellett kötöttünk ki egy füzesben: már a klubban.

Örömmel ültünk össze, mint otthon az úri cserkelők, akik bokorba akasztják a fegyvert, hogy a Tisza-kanyarodóban együtt süssenek nyáron kecsegét.

– Gyulám, Gyulám, szívem reménye – öleltem őt –, mit keresel te itt?

Lehajtotta szomorúfűz-fehér fejét, s kedves dörmögő hangján mondta:

– Semmit.

Hosszú lábait keresztbe vetette, hosszú karjait ölében összerakta, s kicsit maga elé süppedve:

– Nem keresek én itt semmit... Nemigen keresek én már sehol semmit.

Fényes, nagy gömbölyű szemeit rám vetette, nyíri pajkos, ragyogó pillantását rám borította, s mosolyodott, hogy életének e stációját ily sikerülten körvonalazta.

– Még a kártyajárás is rossz az idén... – mondta csöndesen, mintha írná.

Aztán együtt hallgattunk. Hallgattuk az élő morajt, amely hasonlít a nagyapáink méhesének zöngéséhez.

– Mikor voltál odahaza Nyíregyházán – én.

– Nem nagyon régen – élénkült fel kicsit ő. – Elmentem az édesanyámhoz... Jól van... Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti meg a kis földjét, a kis szőlejét. Nem szorul senkire... Más ember, mint én vagyok...Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk...

Hallgattunk.

– Minket elrontott az élet, – szólok.

– Az is lehet, – szól. – De nem Budapest, hanem még sokkal hamarabb valami... Abba a tévhitbe éltünk, hogy mindig vasárnap van...

Néztem, ahogy ott ült. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé. Eldiskurált azzal, aki ő maga volt. Hallgatta azt, amit belőle valaki kibeszélt, s helyeselte a mosolygásával, amit attól hallott, aki neki beszélni szokott, ha szólt, és helyette írni szokott, ha írt. Szindbád, a csodálatos hajós volt ez a valakije. A második énje, aki helyette bolyongott e földi téreken, s ő szerette, hogy oly hűséges hozzá s mindig, mindenhová elkíséri. A múltba és a régmúltba. Távoli vidékekre és a közeli rekettyésekbe. Gyermekkorának podolini ódon klastromába, ahol kisdiák volt, ahol úgy meggazdagodott élményvilága, és ahonnan úgy megnyílt fantáziájának a kapu, északra és keletre és a históriába, ahol vaskesztyűs és öblös csizmás régi vértesek tapodták a várakkal rakott hegyhátakat, meg a harmonika nadrágos saját nagyapja felé, ki vetélytársa lőn Siroki Marikánál, a púderes és hervadozó zongora-tanítónőnél... Meg a nagybátyjánál, aki harminc év után megint csak visszafordult a kökénybokornál a kocsival az útról, mely Simkó Gabriellához visz...

Nézem ezt a csodálatos hajóst, az életbárka romló roncsán, és ráébredtem a szavakra, amiket vetett. És feltűntek előttem az ákácos kis falvak a Nyírségen – nemsokára nyílnak az ákácok a vasárnapi, tisztára sepert kis falvak felett, olyan ömlő és dús virágzással, ahogy csak a Krúdy Gyula fantáziájának édes illatú virágfüzérei nyíltak még.

Néztem és láttam, hogy ott bizony elváltak a hétköznapok és a vasárnapok. Hétköznap a munkaszekér zörög, és a kasza cseng. Vasárnap az énekszó s délutáni templom után az avult öreg kártyák súgnak a kapuk előtt az „úr és paraszt” játékban s a nemzeti csöndes: a „ferbli”, a kúriákon...

És soha úgy ketté nem hasadt előttem a hétköznap és a vasárnap s a múlt és a jelen, mint Krúdy csöndes kis meg jegyzésére a klub setétvörös-posztós asztala mellett.

S szólt:

– Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni... És jól tudtak élni... Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet... Nem tudják, mi a jó falat, a jóízű pihenés és az egészséges jó munka...

– És a szívbeli mulatás, – adtam fel neki a szót, mint a szabolcsi gyermekek fiúkorunkban a tekét, hogy elüsse a jó játékos pajtás.

– Úgy van, – helyeselte örömmel. – Mert mulatás és mulatás közt különbség van... Az öregek mulatása, azfelszabadulás volt, mint a csikó tavasszal, ha kinyílik az idő, ha kieresztik, nagy karikában vágtat szakadásig... Mi már úgy mulattunk, mintha az idegek megbolondultak volna, és elvesztettük volna a féket... De bolond lovak voltunk. Soha hámba, mindig csak a gyepen... „Gyepre magyar”... – szerette mondani szegény Szemere Miklós. Hát mi ki is szakadtunk a gyepre, barátom.

Kisvártatva:

– Nem szeretem én ezt a mai világot... Azt mondják „átmeneti idők”... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt: igaz, ezt az egész életet se tudom, hogy valaha kiköveteltem volna... Protekciót biztosan nem vettem igénybe, hogy megkapjam... Itt se, mióta itt vagyok... Egy protekciót azonban elfogadnék: egy jó kabalát, hogy a kártya jobban szolgáljon... – mosolygott a beszéden, Szindbád mókás duruzsolásán. – Kártya ez az egész élet... egykártyára van fel téve minden... Ez az egy még szórakoztat... Hogy ebben a bolond világban hogy fordul a sors...Bár arra se vagyok kíváncsi: minek örülhet az ember, ha magyar?...

S elpillantott a távolba, komoly és szomorúan mosolygó szemekkel. Szindbád végighajózta emlékei minden folyócskáját, s oda ért vissza, ahonnan elindult.

Felállt, kezet fogott lágy és selymespuha kezekkel, és átevezett a kártyaszobába, hol is átnyújtott tizenhét pengőt egy kollégának, a lapok járása és útmutatása szerinti részletekben... Aztán egy sarokba vonult, ahol csöndesen és békésen elaludt. Ahogyan Gehl mester, csodálatos, ugyanazon estén lerajzolta.

És néhány nap múlva, otthon, csöndes és kellemes ágyában, ugyanolyan békésen, ahogy élt, senkinek zavart nem okozva... örökre...

(Magyarország, 1933/115. /május 21./ 7. p.)

A LEBONTOTT ÁLMOK KORCSMÁJA

Tóth Árpád - Mint halk hegedűszó...

Mint halk hegedűszó távoli korcsmából,
Felém muzsikál a messzi ifjúságból,
Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam,
Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam.

Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából,
Feléd figyelek ma az üres, korcs mából,
Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék,
Mintha megint az a régi lennék...




ÓDRY ÁRPÁD SZAVAL......

VÁRKONYI TITUSZ

Így volt ez az idei ötödik évfordulón is. S amint körbe rebbenve, hangtalan tisztelgéssel álltunk a sír előtt, melyben a legmagyarabb álmok álmodójának egész külön világa van elhantolva, Poldi bácsira, az egykori tabáni „mély pince” öreg kocsmárosára tévedt a tekintetem. Az ősz hajú, piros arcú jó öreg kocsmáros friss fájdalommal ontotta a könnyeit, mintha most sírna fel a nyitott sírnál a cigányok „szárazfájá”-nak reszkető húrjain a: „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele” s nem ötödször vizitelnénk már meg nagy barátunkat, az örökre elpihent álomhajóst, Szindbádot.

Poldi bácsi a már földdel egyenlővé tett Tabánban, a kanyargó kis Görög-utca sarkán festői viskóban mérte a sillert, a kadarkát s az ódon és hűs csapszékben, az egyik félhomályos zugban gyakran trónolt közöttünk drága Gyulánk, miközben mint modern kristálynézők a pohár fenekének képzeleti filmjátékán andalodtunk el. Krúdy ellenállhatatlanul nagy egyénisége írók, újságírók és mindenfajta bohémek borozó helyévé avatta Poldi bácsi „Mély pincé”-jét, melyben a legmélyebb bánat is megenyhült a serénykoccintgatások után. Poldit pertu barátságával tüntette ki Gyulánk s az öreg boldog, büszke és hálás volt. Albumot is nyitott, melybe Krúdy írta be az első emléksorokat.

Mindez a foszladozó emlék felelevenült előttem, amint Poldi bácsit hangtalanra tompított zokogásban láttam s amikor egy utolsó hosszú pillantással búcsút vettünk attól a hanttól, mely bennünket életünk fogytáig ideköt, halkan megkérdeztem az öreg tabáni korcsmárostól:

– Ennyire erőt vett rajtad a baráti fájdalom, Poldikám?

Poldi bácsi polgári nevén – Kraus Lipót – zsebkendőjével dömöckölte a szemét és sírástól elcsukló hangon adta meg a választ:

– Elpanaszoltam a könnyeimmel Gyula bácsinak, hogy én, akivel a nagyapja 48-as honvéd volt, nem vagyok magyar...

Nem tudtam neki erre mit mondani, csak melegen megszorítottam a kezét s azt a kézfogást itt most képzeletben megismétlem.

RADNICH IMRE ?-1935

19o9. szept. 27-én a pénzügyminiszter Wekerle Sándor, mint kegyúr, az addig Kálozon tevékenykedõ Radnich Imrét nevezte ki római katolikus esperes plébánossá. 19o9. nov. 4-én történt meg beiktatása. Radnich az I. Világháború nehéz idején, hirtelen és nem uralkodó természete ellenére derekasan kiállt a németség mellett. Veszekedések nélkül tette a dolgát. Az õ ideje alatt, 1932-ben épült a leányiskola a templom szentélye mögött. Mivel a tartozásokon nem tudott úrrá lenni, 1933. jún. 15-én le kellett mondania hivataláról. Törökbálintra ment nyugdíjba és ott is halt meg 1935. febr. 22-én. 
Forrás: a zsámbéki plébánia török kor utáni plébánosai
          Zsámbék - Keresztelő Szent János születése plébánia