Így volt ez az idei ötödik évfordulón is. S amint körbe rebbenve, hangtalan tisztelgéssel álltunk a sír előtt, melyben a legmagyarabb álmok álmodójának egész külön világa van elhantolva, Poldi bácsira, az egykori tabáni „mély pince” öreg kocsmárosára tévedt a tekintetem. Az ősz hajú, piros arcú jó öreg kocsmáros friss fájdalommal ontotta a könnyeit, mintha most sírna fel a nyitott sírnál a cigányok „szárazfájá”-nak reszkető húrjain a: „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele” s nem ötödször vizitelnénk már meg nagy barátunkat, az örökre elpihent álomhajóst, Szindbádot.
Poldi bácsi a már földdel egyenlővé tett Tabánban, a kanyargó kis Görög-utca sarkán festői viskóban mérte a sillert, a kadarkát s az ódon és hűs csapszékben, az egyik félhomályos zugban gyakran trónolt közöttünk drága Gyulánk, miközben mint modern kristálynézők a pohár fenekének képzeleti filmjátékán andalodtunk el. Krúdy ellenállhatatlanul nagy egyénisége írók, újságírók és mindenfajta bohémek borozó helyévé avatta Poldi bácsi „Mély pincé”-jét, melyben a legmélyebb bánat is megenyhült a serénykoccintgatások után. Poldit pertu barátságával tüntette ki Gyulánk s az öreg boldog, büszke és hálás volt. Albumot is nyitott, melybe Krúdy írta be az első emléksorokat.
Mindez a foszladozó emlék felelevenült előttem, amint Poldi bácsit hangtalanra tompított zokogásban láttam s amikor egy utolsó hosszú pillantással búcsút vettünk attól a hanttól, mely bennünket életünk fogytáig ideköt, halkan megkérdeztem az öreg tabáni korcsmárostól:
– Ennyire erőt vett rajtad a baráti fájdalom, Poldikám?
Poldi bácsi polgári nevén – Kraus Lipót – zsebkendőjével dömöckölte a szemét és sírástól elcsukló hangon adta meg a választ:
– Elpanaszoltam a könnyeimmel Gyula bácsinak, hogy én, akivel a nagyapja 48-as honvéd volt, nem vagyok magyar...
Nem tudtam neki erre mit mondani, csak melegen megszorítottam a kezét s azt a kézfogást itt most képzeletben megismétlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése