FORRÁSOK

001 . Rexa Dezső -Somogyi Aladár  :   Tabán
002.  Schuler Dezső                         :   Adalékok a Tabán történetéhez
003.  Bölcsics Márta-Csordás Lajos :   Budapesti Krúdy kalauz
004.
005.
006.
007.
008.
009-
010.
011
012.
013.
014.
015.
016.
017.
018.
019.
020.

KRÚDY ELALUDT-MÓRICZ ZSIGMOND NEKROLÓGJA

Krúdy elaludt Írta: Móricz Zsigmond

Még alig tíz napja, tizenkettő. Ennek a szennyes tajtékú mának fodor hulláma összesodorta a csónakunkat, s egymás mellett kötöttünk ki egy füzesben: már a klubban.

Örömmel ültünk össze, mint otthon az úri cserkelők, akik bokorba akasztják a fegyvert, hogy a Tisza-kanyarodóban együtt süssenek nyáron kecsegét.

– Gyulám, Gyulám, szívem reménye – öleltem őt –, mit keresel te itt?

Lehajtotta szomorúfűz-fehér fejét, s kedves dörmögő hangján mondta:

– Semmit.

Hosszú lábait keresztbe vetette, hosszú karjait ölében összerakta, s kicsit maga elé süppedve:

– Nem keresek én itt semmit... Nemigen keresek én már sehol semmit.

Fényes, nagy gömbölyű szemeit rám vetette, nyíri pajkos, ragyogó pillantását rám borította, s mosolyodott, hogy életének e stációját ily sikerülten körvonalazta.

– Még a kártyajárás is rossz az idén... – mondta csöndesen, mintha írná.

Aztán együtt hallgattunk. Hallgattuk az élő morajt, amely hasonlít a nagyapáink méhesének zöngéséhez.

– Mikor voltál odahaza Nyíregyházán – én.

– Nem nagyon régen – élénkült fel kicsit ő. – Elmentem az édesanyámhoz... Jól van... Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti meg a kis földjét, a kis szőlejét. Nem szorul senkire... Más ember, mint én vagyok...Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk...

Hallgattunk.

– Minket elrontott az élet, – szólok.

– Az is lehet, – szól. – De nem Budapest, hanem még sokkal hamarabb valami... Abba a tévhitbe éltünk, hogy mindig vasárnap van...

Géhl Zoltán(1888-1954):Az alvó Krúdy

Néztem, ahogy ott ült. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé. Eldiskurált azzal, aki ő maga volt. Hallgatta azt, amit belőle valaki kibeszélt, s helyeselte a mosolygásával, amit attól hallott, aki neki beszélni szokott, ha szólt, és helyette írni szokott, ha írt. Szindbád, a csodálatos hajós volt ez a valakije. A második énje, aki helyette bolyongott e földi téreken, s ő szerette, hogy oly hűséges hozzá s mindig, mindenhová elkíséri. A múltba és a régmúltba. Távoli vidékekre és a közeli rekettyésekbe. Gyermekkorának podolini ódon klastromába, ahol kisdiák volt, ahol úgy meggazdagodott élményvilága, és ahonnan úgy megnyílt fantáziájának a kapu, északra és keletre és a históriába, ahol vaskesztyűs és öblös csizmás régi vértesek tapodták a várakkal rakott hegyhátakat, meg a harmonika nadrágos saját nagyapja felé, ki vetélytársa lőn Siroki Marikánál, a púderes és hervadozó zongora-tanítónőnél... Meg a nagybátyjánál, aki harminc év után megint csak visszafordult a kökénybokornál a kocsival az útról, mely Simkó Gabriellához visz...

Nézem ezt a csodálatos hajóst, az életbárka romló roncsán, és ráébredtem a szavakra, amiket vetett. És feltűntek előttem az ákácos kis falvak a Nyírségen – nemsokára nyílnak az ákácok a vasárnapi, tisztára sepert kis falvak felett, olyan ömlő és dús virágzással, ahogy csak a Krúdy Gyula fantáziájának édes illatú virágfüzérei nyíltak még.

Néztem és láttam, hogy ott bizony elváltak a hétköznapok és a vasárnapok. Hétköznap a munkaszekér zörög, és a kasza cseng. Vasárnap az énekszó s délutáni templom után az avult öreg kártyák súgnak a kapuk előtt az „úr és paraszt” játékban s a nemzeti csöndes: a „ferbli”, a kúriákon...

És soha úgy ketté nem hasadt előttem a hétköznap és a vasárnap s a múlt és a jelen, mint Krúdy csöndes kis meg jegyzésére a klub setétvörös-posztós asztala mellett.

S szólt:

– Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni... És jól tudtak élni... Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet... Nem tudják, mi a jó falat, a jóízű pihenés és az egészséges jó munka...

– És a szívbeli mulatás, – adtam fel neki a szót, mint a szabolcsi gyermekek fiúkorunkban a tekét, hogy elüsse a jó játékos pajtás.

– Úgy van, – helyeselte örömmel. – Mert mulatás és mulatás közt különbség van... Az öregek mulatása, azfelszabadulás volt, mint a csikó tavasszal, ha kinyílik az idő, ha kieresztik, nagy karikában vágtat szakadásig... Mi már úgy mulattunk, mintha az idegek megbolondultak volna, és elvesztettük volna a féket... De bolond lovak voltunk. Soha hámba, mindig csak a gyepen... „Gyepre magyar”... – szerette mondani szegény Szemere Miklós. Hát mi ki is szakadtunk a gyepre, barátom.

Kisvártatva:

– Nem szeretem én ezt a mai világot... Azt mondják „átmeneti idők”... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt: igaz, ezt az egész életet se tudom, hogy valaha kiköveteltem volna... Protekciót biztosan nem vettem igénybe, hogy megkapjam... Itt se, mióta itt vagyok... Egy protekciót azonban elfogadnék: egy jó kabalát, hogy a kártya jobban szolgáljon... – mosolygott a beszéden, Szindbád mókás duruzsolásán. – Kártya ez az egész élet... egykártyára van fel téve minden... Ez az egy még szórakoztat... Hogy ebben a bolond világban hogy fordul a sors...Bár arra se vagyok kíváncsi: minek örülhet az ember, ha magyar?...

S elpillantott a távolba, komoly és szomorúan mosolygó szemekkel. Szindbád végighajózta emlékei minden folyócskáját, s oda ért vissza, ahonnan elindult.

Felállt, kezet fogott lágy és selymespuha kezekkel, és átevezett a kártyaszobába, hol is átnyújtott tizenhét pengőt egy kollégának, a lapok járása és útmutatása szerinti részletekben... Aztán egy sarokba vonult, ahol csöndesen és békésen elaludt. Ahogyan Gehl mester, csodálatos, ugyanazon estén lerajzolta.

És néhány nap múlva, otthon, csöndes és kellemes ágyában, ugyanolyan békésen, ahogy élt, senkinek zavart nem okozva... örökre...

(Magyarország, 1933/115. /május 21./ 7. p.)

Utolsó fényképek:

Leányával, Krúdy Zsuzsával

Utolsó képek 01

                                                                       Utolsó képek 02

Krúdy a kisasztalnál

A temetési menet 1933 május 18-án, vasárnap

                                           Az Est -lapok nevében Kárpáti Aurél búcsuztatja az írót

                                                    

A kép szélén jobboldalt Krausz Poldi bácsi, a Mélypince Kocsmárosa

Előző kép részlet  közelebbről

KRÚDY ELALUDT-MÓRICZ ZSIGMOND NEKROLÓGJA

Krúdy elaludt Írta: Móricz Zsigmond

Még alig tíz napja, tizenkettő. Ennek a szennyes tajtékú mának fodor hulláma összesodorta a csónakunkat, s egymás mellett kötöttünk ki egy füzesben: már a klubban.

Örömmel ültünk össze, mint otthon az úri cserkelők, akik bokorba akasztják a fegyvert, hogy a Tisza-kanyarodóban együtt süssenek nyáron kecsegét.

– Gyulám, Gyulám, szívem reménye – öleltem őt –, mit keresel te itt?

Lehajtotta szomorúfűz-fehér fejét, s kedves dörmögő hangján mondta:

– Semmit.

Hosszú lábait keresztbe vetette, hosszú karjait ölében összerakta, s kicsit maga elé süppedve:

– Nem keresek én itt semmit... Nemigen keresek én már sehol semmit.

Fényes, nagy gömbölyű szemeit rám vetette, nyíri pajkos, ragyogó pillantását rám borította, s mosolyodott, hogy életének e stációját ily sikerülten körvonalazta.

– Még a kártyajárás is rossz az idén... – mondta csöndesen, mintha írná.

Aztán együtt hallgattunk. Hallgattuk az élő morajt, amely hasonlít a nagyapáink méhesének zöngéséhez.

– Mikor voltál odahaza Nyíregyházán – én.

– Nem nagyon régen – élénkült fel kicsit ő. – Elmentem az édesanyámhoz... Jól van... Úgy él, mint számtalan évvel ezelőtt. Maga művelteti meg a kis földjét, a kis szőlejét. Nem szorul senkire... Más ember, mint én vagyok...Más fajból voltak ők, mint amit ideadtak nekünk...

Hallgattunk.

– Minket elrontott az élet, – szólok.

– Az is lehet, – szól. – De nem Budapest, hanem még sokkal hamarabb valami... Abba a tévhitbe éltünk, hogy mindig vasárnap van...

Néztem, ahogy ott ült. Csöndesen és valósággal szeméremmel és mosollyal. Ártatlan ember, aki soha életében annyira sem bántott meg senkit, hogy valakin mosolygott volna. Még nem is önmagán mosolygott: azon, amit gondolt. Befelé. Eldiskurált azzal, aki ő maga volt. Hallgatta azt, amit belőle valaki kibeszélt, s helyeselte a mosolygásával, amit attól hallott, aki neki beszélni szokott, ha szólt, és helyette írni szokott, ha írt. Szindbád, a csodálatos hajós volt ez a valakije. A második énje, aki helyette bolyongott e földi téreken, s ő szerette, hogy oly hűséges hozzá s mindig, mindenhová elkíséri. A múltba és a régmúltba. Távoli vidékekre és a közeli rekettyésekbe. Gyermekkorának podolini ódon klastromába, ahol kisdiák volt, ahol úgy meggazdagodott élményvilága, és ahonnan úgy megnyílt fantáziájának a kapu, északra és keletre és a históriába, ahol vaskesztyűs és öblös csizmás régi vértesek tapodták a várakkal rakott hegyhátakat, meg a harmonika nadrágos saját nagyapja felé, ki vetélytársa lőn Siroki Marikánál, a púderes és hervadozó zongora-tanítónőnél... Meg a nagybátyjánál, aki harminc év után megint csak visszafordult a kökénybokornál a kocsival az útról, mely Simkó Gabriellához visz...

Nézem ezt a csodálatos hajóst, az életbárka romló roncsán, és ráébredtem a szavakra, amiket vetett. És feltűntek előttem az ákácos kis falvak a Nyírségen – nemsokára nyílnak az ákácok a vasárnapi, tisztára sepert kis falvak felett, olyan ömlő és dús virágzással, ahogy csak a Krúdy Gyula fantáziájának édes illatú virágfüzérei nyíltak még.

Néztem és láttam, hogy ott bizony elváltak a hétköznapok és a vasárnapok. Hétköznap a munkaszekér zörög, és a kasza cseng. Vasárnap az énekszó s délutáni templom után az avult öreg kártyák súgnak a kapuk előtt az „úr és paraszt” játékban s a nemzeti csöndes: a „ferbli”, a kúriákon...

És soha úgy ketté nem hasadt előttem a hétköznap és a vasárnap s a múlt és a jelen, mint Krúdy csöndes kis meg jegyzésére a klub setétvörös-posztós asztala mellett.

S szólt:

– Azok tudtak élni. Még akkor lehetett is élni... És jól tudtak élni... Ezek itt nem tudnak. Nem is tudják, mi a szép és mi a jó élet... Nem tudják, mi a jó falat, a jóízű pihenés és az egészséges jó munka...

– És a szívbeli mulatás, – adtam fel neki a szót, mint a szabolcsi gyermekek fiúkorunkban a tekét, hogy elüsse a jó játékos pajtás.

– Úgy van, – helyeselte örömmel. – Mert mulatás és mulatás közt különbség van... Az öregek mulatása, azfelszabadulás volt, mint a csikó tavasszal, ha kinyílik az idő, ha kieresztik, nagy karikában vágtat szakadásig... Mi már úgy mulattunk, mintha az idegek megbolondultak volna, és elvesztettük volna a féket... De bolond lovak voltunk. Soha hámba, mindig csak a gyepen... „Gyepre magyar”... – szerette mondani szegény Szemere Miklós. Hát mi ki is szakadtunk a gyepre, barátom.

Kisvártatva:

– Nem szeretem én ezt a mai világot... Azt mondják „átmeneti idők”... Csakhogy én nem kívántam átmeneti időt: igaz, ezt az egész életet se tudom, hogy valaha kiköveteltem volna... Protekciót biztosan nem vettem igénybe, hogy megkapjam... Itt se, mióta itt vagyok... Egy protekciót azonban elfogadnék: egy jó kabalát, hogy a kártya jobban szolgáljon... – mosolygott a beszéden, Szindbád mókás duruzsolásán. – Kártya ez az egész élet... egykártyára van fel téve minden... Ez az egy még szórakoztat... Hogy ebben a bolond világban hogy fordul a sors...Bár arra se vagyok kíváncsi: minek örülhet az ember, ha magyar?...

S elpillantott a távolba, komoly és szomorúan mosolygó szemekkel. Szindbád végighajózta emlékei minden folyócskáját, s oda ért vissza, ahonnan elindult.

Felállt, kezet fogott lágy és selymespuha kezekkel, és átevezett a kártyaszobába, hol is átnyújtott tizenhét pengőt egy kollégának, a lapok járása és útmutatása szerinti részletekben... Aztán egy sarokba vonult, ahol csöndesen és békésen elaludt. Ahogyan Gehl mester, csodálatos, ugyanazon estén lerajzolta.

És néhány nap múlva, otthon, csöndes és kellemes ágyában, ugyanolyan békésen, ahogy élt, senkinek zavart nem okozva... örökre...

(Magyarország, 1933/115. /május 21./ 7. p.)

A LEBONTOTT ÁLMOK KORCSMÁJA

Tóth Árpád - Mint halk hegedűszó...

Mint halk hegedűszó távoli korcsmából,
Felém muzsikál a messzi ifjúságból,
Bár a hátam mögött az ajtót bevágtam,
Egy-két gyönyörű, halk, andalodó vágyam.

Hej, halk hegedűszó, távoli korcsmából,
Feléd figyelek ma az üres, korcs mából,
Muzsikálj, régi vágy, fütyöréssz, emlék,
Mintha megint az a régi lennék...




ÓDRY ÁRPÁD SZAVAL......

VÁRKONYI TITUSZ

Így volt ez az idei ötödik évfordulón is. S amint körbe rebbenve, hangtalan tisztelgéssel álltunk a sír előtt, melyben a legmagyarabb álmok álmodójának egész külön világa van elhantolva, Poldi bácsira, az egykori tabáni „mély pince” öreg kocsmárosára tévedt a tekintetem. Az ősz hajú, piros arcú jó öreg kocsmáros friss fájdalommal ontotta a könnyeit, mintha most sírna fel a nyitott sírnál a cigányok „szárazfájá”-nak reszkető húrjain a: „Lehullott a rezgő nyárfa ezüstszínű levele” s nem ötödször vizitelnénk már meg nagy barátunkat, az örökre elpihent álomhajóst, Szindbádot.

Poldi bácsi a már földdel egyenlővé tett Tabánban, a kanyargó kis Görög-utca sarkán festői viskóban mérte a sillert, a kadarkát s az ódon és hűs csapszékben, az egyik félhomályos zugban gyakran trónolt közöttünk drága Gyulánk, miközben mint modern kristálynézők a pohár fenekének képzeleti filmjátékán andalodtunk el. Krúdy ellenállhatatlanul nagy egyénisége írók, újságírók és mindenfajta bohémek borozó helyévé avatta Poldi bácsi „Mély pincé”-jét, melyben a legmélyebb bánat is megenyhült a serénykoccintgatások után. Poldit pertu barátságával tüntette ki Gyulánk s az öreg boldog, büszke és hálás volt. Albumot is nyitott, melybe Krúdy írta be az első emléksorokat.

Mindez a foszladozó emlék felelevenült előttem, amint Poldi bácsit hangtalanra tompított zokogásban láttam s amikor egy utolsó hosszú pillantással búcsút vettünk attól a hanttól, mely bennünket életünk fogytáig ideköt, halkan megkérdeztem az öreg tabáni korcsmárostól:

– Ennyire erőt vett rajtad a baráti fájdalom, Poldikám?

Poldi bácsi polgári nevén – Kraus Lipót – zsebkendőjével dömöckölte a szemét és sírástól elcsukló hangon adta meg a választ:

– Elpanaszoltam a könnyeimmel Gyula bácsinak, hogy én, akivel a nagyapja 48-as honvéd volt, nem vagyok magyar...

Nem tudtam neki erre mit mondani, csak melegen megszorítottam a kezét s azt a kézfogást itt most képzeletben megismétlem.

RADNICH IMRE ?-1935

19o9. szept. 27-én a pénzügyminiszter Wekerle Sándor, mint kegyúr, az addig Kálozon tevékenykedõ Radnich Imrét nevezte ki római katolikus esperes plébánossá. 19o9. nov. 4-én történt meg beiktatása. Radnich az I. Világháború nehéz idején, hirtelen és nem uralkodó természete ellenére derekasan kiállt a németség mellett. Veszekedések nélkül tette a dolgát. Az õ ideje alatt, 1932-ben épült a leányiskola a templom szentélye mögött. Mivel a tartozásokon nem tudott úrrá lenni, 1933. jún. 15-én le kellett mondania hivataláról. Törökbálintra ment nyugdíjba és ott is halt meg 1935. febr. 22-én. 
Forrás: a zsámbéki plébánia török kor utáni plébánosai
          Zsámbék - Keresztelő Szent János születése plébánia

RADNICH IMRE ?-1935

19o9. szept. 27-én a pénzügyminiszter Wekerle Sándor, mint kegyúr, az addig Kálozon tevékenykedõ Radnich Imrét nevezte ki római katolikus esperes plébánossá. 19o9. nov. 4-én történt meg beiktatása. Radnich az I. Világháború nehéz idején, hirtelen és nem uralkodó természete ellenére derekasan kiállt a németség mellett. Veszekedések nélkül tette a dolgát. Az õ ideje alatt, 1932-ben épült a leányiskola a templom szentélye mögött. Mivel a tartozásokon nem tudott úrrá lenni, 1933. jún. 15-én le kellett mondania hivataláról. Törökbálintra ment nyugdíjba és ott is halt meg 1935. febr. 22-én. 
Forrás: a zsámbéki plébánia török kor utáni plébánosai
          Zsámbék - Keresztelő Szent János születése plébánia

TÖRZSVENDÉGEK A MÉLYPINCÉBŐL

Mindjárt a vendégkönyv második oldalán derék korcsmárosunk felsorolásában első Kepes Gyula

KEPES GYULA 1849-1924

Tudós világjáró katonáink közül Kepes Gyula hajóorvos személye vezet át a magyar katonai utazástörténet szinte feldolgozatlan területére; az Osztrák–Magyar Monarchia hadiflottájának távoli expedícióihoz. Kepes az 1872–1874. évi Osztrák–Magyar Északi-sarki Expedíció hajóorvosa volt, és a vállalkozás egyetlen magyar tagjaként részese az Északi-sarkvidéken lévő Ferenc József-föld nevű szigetcsoport felfedezésének. Kepes az expedíciót megelőzően és azt követően különösebb földrajzi tudományos munkát nem végzett; élte a katonaorvosok életét. Az utazási irodalomban egyetlen úti levelét ismerjük, ezt Tromsöből keltezte, még az északi-sarki expedíció indulásakor, és a Vasárnapi Újság közölte, Eredeti levél az északsarki expediczióról címmel, 1872. augusztus 4-én. 1847. december 7-én született Váriban, Bereg megyében egy tiszaháti földbirtokos fiaként. Apja Ungváron és Budapesten taníttatta. Mivel az ifjút vonzotta az orvosi pálya, beiratkozott a bécsi egyetem orvosi karára. Tanulmányai befejeztével 1870. augusztus 3-án orvosdoktorrá avatták. Ezután a bécsi Rudolf-kórházban Drasche és Weinle professzorok mellett dolgozott, egészen 1872 tavaszáig, mikor is Drasche professzor az ifjú és rátermett Kepes Gyulát ajánlotta az éppen akkor Bécsben szervezõdõ Osztrák-Magyar Északi-sarki Expedíció orvosának. A 24 fõbõl álló legénység közt, õ volt az egyetlen magyar. Legtöbbjük kipróbált dalmát tengerész volt, akiket mint az expedíció orvosa, õ maga vizsgált meg, hogy egészségileg alkalmasak-e a rendkívüli, s zord természeti adottságok elviselésére. Szintén az õ feladata volt, hogy összeállítsa az expedíció élelmiszer készletét. Tanácsára nagy mennyiségû Tokaji Aszut és citromlevet vittek magukkal, hogy a vitaminszegény táplálkozásból származó skorbutot elkerüljék. A két italt valószinûleg keverve, fagyottan fogyasztották.
Végül az expedíció a Tegetthoff nevû hajóval 1872. június. 13-án futott ki Bréma kikötõjébõl, hogy felfedezzék az ún. "Északkeleti-átjárót". Hogy Kepes Gyula mennyire ügyelt a részletekre, mutatja az is, hogy mikor kikötöttek a norvégiai Tromsoben, egy ott honos szederfaj tartósított gyümölcsébõl vásárolt újabb készletre valót. Kepesnek köszönhetõen a skorbutot elkerülték, és a sok viszontagság ellenére csak egy embert vesztettek, aki tüdõbajban hunyt el. A gyógyításon kívûl még az õ feladata volt a növény- és állatgyûjtés, de ezek rajta vesztek a jégbezárt hajón. 
Kepes Gyula sok elõadást tartott az expedícióról, még egy cikke is megjelent, de mindezek együttvéve is kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy ez a roppant nagy jelentõségû felfedezõ út a magyar történelem egyik kiemelkedõ eseményeként maradjon ránk. Kepest azonban akkor nem felejtették el: törzsorvossá léptették elõ, kitüntették a Vaskoronarend III.fokozatával, több város díszpolgárává, illetve többtudományos egyesület tiszteletbeli tagjává választották. 1882-ben másodosztályú, 1895-ben elsõosztályú honvéd-fõtörzsorvossá nevezték ki. Különbözõ helyõrségeken szolgált, majd 1904-ben megbízták a Honvédelmi Minisztérium egészségügyi osztályának vezetésével. 1924. október 26-án halt meg Budapesten.

Részletek Kepes Gyula 1874. október 19-én tartott utibeszámolójából Szép tervekkel, merész reményekkel hagytuk el julius 14-én, 1872-ben az éjféli nap gyönyörü ragyogása mellette, a Tromsoe-i kikötőt. Tudva levő dolog, hogy az Expeditiónak tulajdonképi czélja vala, az éjszakkeleti átmenetelt megkisérteni. Noha egyesek közülünk ezen czélt mint idealist tekinték mégis sokan azon hiu reménynyel kecsegtettük magunkat, hátha mégis sikerülend a Behringi szorost elérni; azt azonban bizton reméltük, hogy Cseljuszkim fokig előhatolunk, - ami már magában véve is ritka eredmény lett volna ... Cap Celjuszkim elérése volt folyton gondolatunk, de a sors könyvében másképp volt megírva. Körülbelül éjfél lehetett, midőn a hajó sűrűn fekvő jégzaj közé jutott, a mely eleintén némiképpen még szét vala oszolva, hanem negyedóráról negyedórára hajónk közelében sürűbb és sürűbb lőn, oly annyira, hogy 2 óra múlva a hajó tökéletesen be volt kerítve, és mozdulatlanul feküdt. Mi minden bú és gond nélkül mentünk, az éji nyugalomra, azt hivén, hogy a mint a jég bekerített, ugy ismét szét fog oszlani. De a " Tegetthoff " azon percz óta rabja és martaléka lőn a hatalmas jégnek, elveszté akaratát."  "S"Szeptember 9-én kerekedett heves éjszakkeleti szél az egyes jégdarabokat szétzúzta, a jégmezőket szétoszlatta; - mi azt hivők, hogy végre ütött a szabadulás órája, rögtön gőzerővel kisértettük a kimenetelt, és daczára annak, hogy a hajót fogva tartó jégtelep alig volt nehány száz lépésnyire, - minden munka és fáradalom hasztalan volt; jégbörtönünkből nem szabadulhatánk ... Október 13-ikáig nyugodt vala a jég, és vigasztaltuk magunkat a gondolattal, hogy az első telet jégzaj között, kikötő nélkül töltendjük."zeptember 9-én kerekedett heves éjszakkeleti szél az egyes jégdarabokat szétzúzta, a jégmezőket szétoszlatta; - mi azt hivők, hogy végre ütött a szabadulás órája, rögtön gőzerővel kisértettük a kimenetelt, és daczára annak, hogy a hajót fogva tartó jégtelep alig volt nehány száz lépésnyire, - minden munka és fáradalom hasztalan volt; jégbörtönünkből nem szabadulhatánk ... Október 13-ikáig nyugodt vala a jég, és vigasztaltuk magunkat a gondolattal, hogy az első telet jégzaj között, kikötő nélkül töltendjük.""Október 13-dika óta a jég többé nem vala nyugodt, egyik napon gyengébben, másikon erősebben préselt. A hajó többször változtatta állását, majd jobbra, majd balra hajlott, hátulja mindig magasabbra emelkedett. Ezen ostromállapot február 25-ikéig tartott. Ezen idő alatt minden perczben készen valánk a hajót elhagyni; két ladikot, élelmiszereket, szenet tettünk a jégre. Két jégházat építettünk, hogy azon esetben, ha a hajót elvesztjük, és zivatar lenne legalább az első pillanatban óvhassuk magunkat a megfagyástól ... Február 25-ikén a jég búcsú ostromlását tartá hajónk ellen; Tegetthoff az egész hadjárat alatt győztes maradt. Ezen nap óta a rég nélkülözött nyugalmat folyton élveztük. April 15-ikétől 1873. szept. végéig folyton dolgoztunk, hogy a hajót megszabadítsuk vagy legalább rossz állása miatt új vízmedencébe hozzuk; - hasztalan volt az egész nyári munka; elül képeztünk ugyan egy medencét, de a hajó hátulsó részénél 40 lábnyi ásásnál még folyton jeget találtunk ... Két és 1/4 óra lehetett, - a köd tökéletesen eloszlott ekkor mint egy isteni szózatra egy hatalmas bérczes föld mutatkozik hinni nem akaró szemeinknek, - látcsövek után rohanunk, teli torokkal kiáltjuk: "Föld, föld, föld!""Most közelgett az ünnepélyes pillanat, az ujonnan felfedezett föld megkeresztelése. Mint minden keresztelési ünnepélynél a bor kimaradhatatlan kellék, ugy itt is elkerülhetetlen. A törzs és a legénység tehát poharakkal felszerelve megjelen, a háromszoros " Hurrah" kiáltással végbemegy a keresztelés, - s az ismert világ ezen percz óta " Ferenc-József-császár-földel" gazdagabb ... Az első pontot melyet megpillantánk, "Tegetthoff-foknak" neveztük el. Szeptember s Október hóban a part hosszában ide-oda hajtattunk, s a legéjszakibb pont, melyet elértünk, körülbelül 80. szél. fok volt; november hó 3. vagy 4-kén 79° 51' é. szélesség és 58° 56' kel. hosszúságban mintegy 2 1/2 mérföldnyire valánk a szárazföldtől, - s a hajó ezen pontot nem is hagyta el többé… Itt állapodott meg s ott fog maradni Isten tudja meddig ...Egész télen át kiki munkálkodott, -Weyprecht, Brosch, Orel ernyedetlen szorgalommal jégházakban tették az ily expeditióknál oly fontos delejes észleléseket. Azon percz óta midőn az első jeget láttuk, 1872. julius 15-ike óta majdnem folytonosan tétettek meteorológiai vizsgálatok; az első és második nyáron át, a meddig a jégzajjal utaztunk, a midőn csak lehetett, zoológiai gyüjteményekkel foglalkoztam ... Február hó 23-án tartott tiszti tanácskozmányban elhatároztatott, hogy a hajót részint tarthatatlansága miatt, részint orvosi véleményezésem következtében, május 20-án este nyolc órakor elhagyjuk. Három csolnak jelöltetett ki tovább három élelmiszerekkel megrakott szán - egy szánon 14 mázsányi teher volt - s egy-egy csolnak 7-8 mázsát nyomott - állott rendelkezésünkre." "Eleinte három részre voltunk oszolva; azt hittük, hogy heten képesek leszünk egy szánt huzni. Heten befogtuk, felszerszámoztuk magunkat, és huztuk teljes erőnkből - de a szán nem mozdult; ezután tizen és tizenegyen kisérettük meg. Ez ment, de hogyan? Minden perczben hasig hóban esve. Négy óra reggel volt már és alig valánk egy negyed órányira hajónktól. Két hónapi kinlódás után két-három órányi távolságra valánk a hajótól ...Végre julius 15-én Boreas megkönyörült és egy lehelletével megszabadított fogságunkból, szétoszlani kezdett a jég, és ezen pillanat óta oly szerencsések valánk, hogy augusztus 15-én jégvilágon keresztül hatolánk. De nem vala kényelmes és élvezetteljes ezen utazás: a jégmezőkön huztuk a szánokat, és a nyílt vizeken eveztünk ... Este hat órakor egy csolnakot pillantánk meg két emberrel. Örömünket nem kísértem meg leírni, csak annyit mondhatok, hogy nem sok hiányzott, hogy meg nem őrültünk. Mint tengeri rablók rohantunk a csolnakra, és a huszonegyedik ember, a ki után oly rég óta, oly hévvel sóvárogtunk, elbeszélte nekünk, hogy az öböl belsejében két arhangelszki hajó vagyon. Ezen egyszerű orosz halászok oly szivélyesen, oly szeretetreméltóan fogadtak minket, hogy nem emelhetem ki elegendően. Vorinin kapitány rögtön hajójára vett, és minket 9 napi zivataros vitorlázás után civilitasio karjaiba vezetett."